Azt hiszem, mikor először hallottam ezt a tételt, már akkor is világos volt - a későbbiekben csak megerősödött bennem ez az érzés -, hogy ez nem egy fizikai, inkább egy elméleti, spirituális útról kell hogy szóljon: bármivé szeretnénk válni az életben, bármibe kezdenénk, az adott területen tökéletesre sosem csiszolhatjuk tudásunkat - ám minél több időt töltünk a tökéletesség felé vezető úton, annál közelebb kerülhetünk a vágyott állapothoz.

 

Az első lépések mindig hatalmasak (hatalmas jelentőségűek). Vegyük csak egy táncművész útját. Elhatározza, hogy táncolni szeretne. Hatalmas lépés! Ahhoz képest, mintha sosem gondolt volna erre, szinte olyan, mintha az út felét már meg is tette volna. Elmegy egy táncórára. Újabb lépés! Nem annyira nagy (méretében), de legalább olyan fontos. 

 

A gyakorlással töltött órák, a vizsgák, szereplések, a mesterekkel való konzultáció, esetleg a későbbiekben saját tudásának továbbadása (ezáltal összegzése és újragondolása is), mind-mind apró lépések affelé, hogy a későbbeikben mind tökéletesebb táncossá váljon. De mindig lesz hova tovább! Egyre kisebbek lesznek ugyan a lépések, amikkel a még tökéletesebb felé haladhat a művész, a tökéletest végül el sosem éri, mégis mindig megmarad és még nagyobb boldogsággal tölti el a "még közelebb" érzése.

 

Így van ez mindennel. Ezzel a bloggal is. Portréalanyom vágyaival is. Jó, hogy eszembe jutott, hogy ezzel kezdjem! Van benne egy jó adag inspiráció, ami talán mások hasznára is válhat.

 

Az első közösen elfogyasztott kávé Erikával egyben az első találkozás is. Sosem találkoztunk korábban, pár sort beszéltünk csak a virtuális térben. Együtt vágunk hát bele valami számomra teljesen újba. Ő az első "közönségtalálkozós" lépésnél asszisztál, majd halad tovább a maga útján, de a képet, gondolatait itt hagyja, s talán új, számára hasznos gondolatokkal megy ő is tovább. Én pedig hálás vagyok ezért neki.

 

Közös nyelvünk a fotó nyelve. Maga is fotózik és szeret ilyen, vagy ehhez hasonló kezdeményezések részesévé válni. Futottak a közelmúltban saját projektjei is. Fényképezőgéppel, saját témákkal. Inkább fákkal, falakkal, tócsákkal (bátortalansága okán), pedig akik igazán érdeklik, azok az emberek - közülük is a zenészek.

 

Mikor megkérdezem, mit fotózna szívesen, azt válaszolja: koncertekre járna, zenekarokat örökítene meg az örökkévalóságnak. Nem csak a színpadon, a hétköznapokban is. Próbálkozott is már ezzel, így az alapjai megvannak. Volt oka, hogy ez akkor abbamaradt, de ez a kedvét nem vette el a későbbi vállalásoktól, az álom továbbra is él benne.

Talán már csak egy lépés hiányzik, hogy beinduljon a saját projektje. Odalépni valakihez, ahogy hozzám "odalépett", tudni, hogy ez egy AB/2 szakasznak megfelelő lépés, aminek a hozománya egy nagyszerű utazás és már rajt is áll az úton; két lábbal, apró, megismételhetetlen, fájdalmasan gyönyörű pillanatokra vadászó tekintettel.

 

Mikor - két óra eszmecsere után - elkészítjük a képet és megkérem, vegye kezébe a csészét, a maradékot vizsgálgatja. Persze, van póz is, arccal a fény felé, meg nevetgélés (sokat nevet), ide mégis ezt a képet választom. Mert jellemzi a karakterét, és tükröt tart nekem is. Nem a görbébbik fajtából; a felülete olyan sima, hogy a benne látottakat nem lehet rosszul értelmezni!

Magam is sok időt töltök ilyen csészebámulással. Keresem a saját utam, ami nem elvisz, hanem közelebb hoz másokhoz; a lehetőséget, ami újabb élményekkel, ismeretekkel gazdagíthat. Örülök, hogy ismét léptem, s hogy az első alkalomra egy ilyen nagyszerű beszélgetőpartnert sodort elém az élet!

 

Így holnap ismét kávé, képpel. Holnapután blogbejegyzés. Egy lépéssel közelebb a tökéletes társasággá válás rögös útján...