Az étkezőasztal különleges helyet foglal el épp Zsani életében. Egyedülálló, kétgyerekes anyaként a családi együttlétek, az életre nevelés, az etikett elsajátításának helyszíne. Az a hely, ahol éppen a legtöbb időt tölti gyerekei társaságában.

 

Minden nap korán kel. Etet, öltöztet, rohan a bölcsődébe, az óvódába. Onnan rohan a munkahelyére. Aztán, ha végzett, újra irány a bölcsöde és az óvoda, rohanás haza, rohanás a boltba. Kis játék, de közben ott vannak a háztartás körüli teendők. Az egyetlen hely, ahol tényleg együtt vannak, az az asztal.

 

Ebből azonban igyekszik nem engedni. Együtt ülnek le, együtt távoznak. Sokszor dőlne el maga is szívesebben a heverőn egy tál édességgel, de próbál példát mutatni: amit a gyerekeitől elvár, abban maga mindig elől jár, szabályait maga sem szegi meg.

 

Kérdésemre, van-e a mai világban ténylegesen létjogosultsága az ilyesminek; kell-e egyszerre felállni az asztaltól, egyenes derékkal ülni, balban fogni a villát és jobban a kést, azt mondja: az ember otthon tanulja meg, minek van igazán létjogosultsága. Hogy számít-e mindez a későbbi életünk során, azt nem tudja, de azt tanítja nekik, amit annak idéjén neki is tanítottak a szülei. Úgy érzi, ez a helyes magatartás.

 

A szülőség amúgy is egy másik korszak, egy más életforma, mint amire az ember fiatalként számíthatott. Másnak tűnnek a szabályok is, mint amikkel bennünket utunkra bocsájtottak pár éve, évtizede. Csak ezek a dolgok maradtak. A világ merőben más lett.

Kapaszkodók viszont kellenek. Értük meg csak vissza nyúlhat az ember. Az öregekhez, akik innen nézve talán szebben tudtak élni.

 

Hiába, öregek vagyunk már mi is - legalábbis a gyerekeinkhez képest. Azt mondja, ha valaki azon kapja magát, hogy nosztalgiával gondol régi időkre, az már sokat élt. Én sokat révedek a múltba - tehát lehet, hogy tényleg öreg vagyok.

Persze, itt nem benneragadós, a valóságtól lerugaszkodó emléktúrákról beszélek, inkább afféle újra- és újraösszefoglalásokról, amik segítik helyretenni bennem a dolgokat.

 

Az "akkor jobb volt"-ra kivételesen könyv helyett filmmel reagálok. Ajánlom az Éjfél Párizsban-t Woody Allennel. Nem látta. Nem filmnézős, de ezt meg fogja nézni.

 

Egy cikk kapcsán meg is idézzük a fiatalságunk. 2013 apropóján egy internetes oldal csokorba gyűjti, mi szólt 1993-ban a rádiókban. 

Disco és alterdisco - ezek a kategóriák. Hogy ki, melyik irányzatot érezte közelebb magához, húsz év távlatából úgy tűnik, teljesen mindegy. Ismerjük valamennyi előadót és mind egész jónak tűnik. Jó zenék voltak akkor.

 

Különös hangulat tör rám a 2 Unlimited, a Snap, a Haddoway, vagy Dr. Alban egykori produkciója hallatán a mainstream-ből ugyanúgy, mint az Aerosmith, a Nirvana, a Soul Asylum, vagy a Radiohead felcsendülése okán az alternatív élvonalból. Más világ volt.

 

Busszal jártunk, esetleg vonattal. Telefonálni csak fülkéből tudtunk. Üzenni csak levélben. Nem osztunk meg amúgy ilyen "bezzeg az én időmben!" hülyeséget a facebookon, de érezzük mi is az idő múlását. Nem rossz ez, nem is jó, inkább csak érdekes.

 

Most pedig itt ülünk, egymással szemben - az étkezőasztalnál -, ahol normális esetben két kisgyerekkel ül, s otthon rám is vár egy kislány és az anyukája. Gyerekek voltunk és most gyerekeink vannak. Van már mobilhálózat, internet, saját autónk, mégis egyre azon jár az eszem, jobb lenne, ha otthon mi is inkább az asztal körül ennénk. Jót tenne a családi életnek.

 

Van ritmusa az életünknek, nem környékez minket a szétesés; de az én életritmusom nem biztos, hogy egy gyereknek való ritmus.

Úsztatom folyamatosan a mi kis mikrovilágunkban, hogy amikor kikerül a nyílt tengerre, ott se fogyjon el a lélegzete, megfeleljen az élet támasztotta kihívásokra. Figyelek rá, figyelem a reakcióit, igyekszem hozzá igazítani a tempót, de lehet, ez sem elég. Lehet, kellene valamennyit átmenteni az ősök technikáiból is.

 

Ha asztalhoz ülünk, van, hogy velünk eszik, de van, hogy nem érti, most miért, mikor máskor meg nem, s belegondolva, tűnhet is kicsit következetlennek ez az "azért majd legközelebb úgy csináljuk" a kis gyerekeszével.

 

Úgy tűnik, Zsani jobban ügyel arra, hogy az asztal körül rend legyen. Adódik ez talán abból is, hogy egyedül nagyobb odafigyelésre van szüksége, ha szeretné betartatni a rendet, de még így is van egy olyan érzésem, hogy körülöttem van egy kis etikett-kupi. Mi ketten vagyunk, én többet lazíthatok - ám jó alkalom ez a kávészünet arra, hogy átfussam az eddigieket: eddig vajon semmit nem rontottam-e el a gyerekneveléssel?

 

Persze, a válasz nem. Szándékosan legalábbis nem tettem ilyet. A többit meg csak a jövő mondja meg. Mindenesetre, a mai Zacc/Kávét az esti órákra hagytam, hogy legyen kicsit több időnk vasutazni...