Amellett persze, hogy a könyvéről beszélgetünk, igyekszem egy kicsit a sorok mögé is látni. Miértekről beszélgetünk, melyek legalább olyan fontosak, mint maga a végeredmény. Egy könyv csak egy könyv, ám ha személyesen is lehetőség adódik megismerni a szerzőt, az megteremt egy plusz igényt arra, hogy a személye mellett se menjünk el szó nélkül.

 

Mikor felajánlom neki a lehetőséget, hogy könyvbemutatója legyen egybe a sorozatom része is, megígéri, hogy utánaolvas a blognak, ránézés után pedig azt mondja, hogy örül a lehetőségnek, így immár semmi nem áll az útjában, hogy tervem megvalósuljon.

 

Zoltán civilben (ami hivatásosnál fura szó) rendőr. A Marcali Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezető helyettese.

Ebből kifolyólag regénye egy kicsit rendőrregény is, mégsem krimi. 

Érdemes megemlíteni a szakmáját - és még csak nem is olyan aspektusból, hogy ezek és ezek az emberek nem nagyon írnak regényt (mert más beállítottságúak, kevesek hozzá, túlságosan műszakiak hozzá, stb.), hanem, mert kicsit hivatása is közrejátszik.

 

Az írás nem munka számára, inkább kikapcsolódás. Nem muszájból, szenvedélyből, vagy nagy fájdalmainak sorokba öntése végett ragadott tollat; egyszerűen csak azért, mert szükségét érezte, hogy munkája mellett valamiféle alkotótevékenységet is folytasson.

 

Amatőr író. A regénye kicsit ő maga. Épp amiatt, mert magának, nem a nagyközönségnek írta. A reál vonal mesél a munkájáról (amiről valós tényekkel, adatokkal sosem mesélhetne), a történelmi-fantasy szál pedig egy általa megálmodott, kicsit talán vágyott, utópisztikus világról, melyet leginkább az erkölcsi tartás és tisztaság jellemez.

 

Mese és valóság közt a kapocs, a fúziós elem a kellő mennyiségű történelmi adalék, mely kellő táptalajt biztosít fantáziája burjánzásának.

 

Nagy szerelme a magyar történelem. Sajnálja is, hogy nem nagyon íródik hazai témában kalandregény. Ezen mérlegen is próbált kicsit javítani, mikor témáját kiválasztotta.

 

S hogy hogyan készül egy írás? Esetében ösztönösen. Azt mondja, Tihanyban jártak, nézték a vidéket és egyszer csak beugrott neki, milyen jó kis történetet lehetne írni ezzel a helyszínnel.

Aztán leült és nekiállt megírni a regényt, az első pillanattól fogva a teljes történettel a fejében.

 

A sztoriról annyit: hat fiatal Tihanyba utazik nyaralni, közülük négyüknek nyomuk veszik. Megindul a nyomozás, melynek szálai egy földalatti, titkos birodalomba vezetnek, ahol középkori törvények szerint élik életüket annak lakói.

Akit ennyi alapján a többi is érdekel, szerezze be a könyvet.

 

Mint kezdő író, természetesen sokszor hagyta, hogy pillanatnyi hangulata, a valós életében bekövetkező változások hatással legyenek a regény stílusára.

Ezeket a későbbiekben sem javította, egységesítette. Mindent meghagyott úgy, ahogy akkor gondolta.

 

Hogy ez jó-e, vagy sem, nehéz eldönteni. Regény szempontjából jó, ha az rendelkezik az egy egységes stílussal. Ellenben, mint önvallomás (fantasztikus környezetbe helyezve) könnyebben követhetőek életének állomásai, jobban megmutatják így a sorok, hogy ő maga kicsoda.

 

A beszélgetés is olyan kicsit, mint a regény. Jót tenne neki, ha lenne íve, mert befogadhatóbb lenne összefoglalás nélkül is, de így is jó, sőt érdekes, hiszen szabad folyást engedünk neki és inkább önmagát, mint a könyvét adja.

 

Hogy ennek fényében lesz-e még nyilvános kávészünet? Biztosan. El legalábbis nem zárkózunk. Új környezet, új élmények, új ízek. A változatosság pedig - mint tudjuk - gyönyörködtet.

 

És persze Biró Zoltán: Tihanyi fény (hogy el ne maradjon a már-már rendszeres könyvajánló)!