Egyszerűen és lényegretörően közli már a jelentkezésnél: adni szeretne magából a világnak és emellett épülni is a beszélgetés által. Meg marad üdvözlettel, megy is vissza a tankönyvei mellé, csak gyorsan jelentkezett, stb, stb.

Valahogy jó érzés ezt olvasni, hogy más is úgy gondolja, képes lehet önmagát jobban megismerni pár feltett kérdés és arra őszintén megadott válasz által.

 

Körülbelül ez is a lényege az egésznek. Megkérezni valamit, amit más még soha nem mert megkérdezni. Válaszolni olyan kérdésekre, melyeket még magunknak sem tettünk fel talán. Kicsit belekényszerítenünk magunkat, hogy kérdéseinken keresztül magunkra vonatkozóan is képesek legyünk válaszokkal szolgálni.

 

Mint a bevezetőben említettem: Vivi ír. Évek óta. Egy időben érdekelte a fotózás is, de ma inkább a betűk tengerén úsztatja művészladikját.

A betűkkel könnyebben megtalálja a közös hangot, mint a fényképekkel, ugyanis Vivi színtévesztő.

 

Nem írnám le, ha nem épp a fotózás lett volna az egyik hobbija, ám így egész érdekessé válik az egész.

A fekete-fehér fotókat szereti. A színek zavarba ejtik.

Teljesen érthető reakció. Az embert a legtöbbször megijeszti, amit nem ismer. Elbizonytalanítja a valamely képességét meghaladó, vagy merőben új. Kicsit tart a kávészünettől is.

 

Igyekszünk hát fekete-fehérben gondolkodni, rátalálni a röpke egy órában egy olyan közös nyelvre, ami átlendíthet az ismerkedési szakaszon és olyan eredménnyel kecsegtet, mely mindkettőnket elégedettséggel tölthet el.

 

Szóval, Vivi ír. Van egy saját blogja, emellett társszerzője egy internetes oldalnak. A neve Lendület magain. Leírom, hátha valaki nekilendülne. Én magam ránéztem, bele is olvasgattam. Nagy öröm, hogy vannak fiatalok, akik arra szánják a szabadidejüket, hogy próbálják lendületben tartani embertársaikat. Fiatalok, akiket ha megkérdezünk, mi újság, nem mondják soha azt, hogy semmi.

Hogy ami velük van, az számunkra tényleg valami-e, abba nem kell belemenni. Az ő világuk, az ő érzéseik. Gondolatok, melyek egykor a mieink is voltak. Álmok, amikért képesek lettünk volna akármeddig elmenni, bármit megtenni, csak hát, nem úgy alakult. Inkább felnőttünk.

 

Mégis, jó így visszanézni. Látni mi volt és mi lett. Hogy a viselkedésminták, a vágyak, az álmok mit sem, vagy csak alig változtak. 

Sokat mondom (talán sokszor le is írom), de ez azért van, mert ezt tényleg fontosnak tartom: nem szabad elfelejtenünk, egykor kik voltunk. Hogy céljaink akkor valódi célok voltak. Hogy elhatározásaink, szerelmeink számunkra igazán komolynak hatottak. És azok is voltak!

 

Vivi kicsit olyan, mintha tükörbe néznék. Ha az akkori technikai lehetőségek megegyeztek volna a maiakkal, ennyi idősen - nagy valószínűséggel - én is így élek. Talán előbb osztom meg a világgal is a gondolataimat, nem ragad a régi-én az íróasztalfiókban, Talán hamarabb rátalálok az értő fülekre, segítő nyelvekre.

 

Vivi ír. Vele megesett, apró történeteket, jótanácsokat. Interjúkat készít, műveket, ideákat ajánl másoknak.

S persze közben ajánlja saját magát is. Állást foglal, mi tetszik neki és kimondja neki nem tetsző dolgokról is a véleményét.

Van mondandója és hallatja is a hangját. és ez nekiem nagyon tetszik.

 

Gyakran hallani a panaszt: senki nem figyel rám. Pedig lenne mit mondanom a világnak.

Érdekes ez, hiszen a közvetítéshez szükséges csatornák ma már mindenkinek egyformán a rendelkezésére állnak. Anyagi ráfordítás nélkül szólhat az ember akár ezrekhez is. Pénzzel persze ma is könnyebben járható a siker útja, de az igazán nagy lépés az, hogy ma már nincs szükség meghívóra ahhoz, hogy az útra léphessünk.

 

Csodálatos és egyben félelmetes új világ ez. Csodálatos, mert a határ a csillagos ég. Félelmetes. mert ha élünk az általa kínált lehetőségekkel, hamar kiderül, mondandók tényleg annyira fontos-e, mint azt gondoltuk, vagy délibábot kergettünk-e napjaink nagy részében.

 

Nagy szerencsénk, ha magunknak írunk és csak grátisz a plusz figyelem. Ha úgy érezzük, magunk válunk többé azáltal, hogy az írás segítségével kiadjuk, feldolgozzuk, összefoglaljuk, jobban megértjük életünk apró rezdüléseit.

Ilyenkor az eredmény szinte garantált, a közönség pedig mindig épp elég. Persze, a nagy, titkos vágyunk mindig az, hogy mások hasznára is legyenük gondolatainkkal - de ezt leírni minden esetben beképzeltségnek tűnne, így le soha nem írjuk, csak várjuk a maguktól érkező (pozitív) visszajelzéseket, és persze nem tehetünk mást, mint remélünk.