Mert van, hogy az emberre egyszeriben rázúdul az egész világ. Teljes erejével, ráadásul minden szín nélkül. Fojtogató, súlyos ködként, ami képes elvenni előle minden levegőt. Végtelen sivárságával, mely idővel képes kiölni belőle minden motivációt és azt sugallni, innen már nagyon nincs tovább, ideje feladni.

 

Verocs (a Veronika becézett alakja; ezt szereti a legjobban) mögött hosszú út áll. Érzetre mindenképp. A világ pedig épp minden eszközzel igyekszik éreztetni vele saját végtelenségét.

 

Szívesen lenne inkább újra az a kislány, aki tizenhárom évesen barátnőjével pörgött és énekelt az esőben; kétgyermekes, kedves férjjel megáldott fordász - akinek megálmodta magát gyerekként. Ha tehetné,  ismét akkor élne: mikor még nem volt ilyen nehéz a létezés. Mikor még nem nehezedett már korán reggel az ember mellkasára az egész világ (hogy felkelni se legyen ereje) és nem cipeltette magát a hátán egész nap, a torkába kapaszkodva; csak élt együtt, békességben az emberrel, kiszámítható életet kínálva a keblére simulni vágyóknak.

 

Lenne újra az a kislány, aki tízévesen már nagy műgonddal nyírta a szomszédok haját. Akinek - saját lányaival ellentétben - nem kellett folyamatosan aggódnia, feszülten figyelnie környezete rezdüléseit, elég volt egyszerűen gyereknek lennie.

De az már a múlt. Most a most van. Kereshetné azt a pontot, mikor valami történt, de nem teszi. Vagy teszi, de nem találja a választ a kérdésére. Mert az élet épp nem történik, hanem folyik körülötte, azzal pedig leginkább sodródni lehet és megpróbálni nem elmerülni, ha magasabb hullámok jönnek, nem szabályozni azt jóelőre lerögzített bóják segítségével.

 

Szabni-varrni tanult, mert a környezete 80%-a a szakmunkást választotta, mikor végeztek az általánossal, míg rá nem unt az iskolára és el nem ment dolgozni. Végzettséget nem igénylő munkákat kapott - a leghosszabb megbízása három év, a legrövidebb két hét volt. Dolgozott már vendéglátásban, kereskedésben, betegellátásban, árult, bevásárolt, mosott, mosdatott, takarított - közben, amikor csak tehette, vágta a tincseket. A hajszobrászatot autodidakta mód tanulta. Egy alapszintű tanfolyam is nagyon drága, mondja, főleg, ha az embernek nincs biztos jövedelme.

Elvégzett inkább egy masszőrtanfolyamot, ágyat is szerzett hozzá, de nulláról indulva vállalkozni lehetetlen. Talomba hát a megszerzett tudás. Tudja, el senki nem veheti tőle, szeret is masszírozni, de a luxusra egyre kevesebben áldoznak, ami pedig nem az életben maradáshoz kell, az a legtöbbeknek luxus.

 

Bár munkát épp nem kap, a napjai azért gyorsan telnek. Ellátja az anyai és háztartási teendőket, esetleg találkozik egy séta erejéig valamelyik barátnőjével és be is esteledik. Ami örömmel tölti el - ez úgy tűnik általános gyerekeseknél - hogy jól kijön a lányaival. Megvan az a szintű bizalmi viszony, hogy kikérik a véleményét és amennyire az egy tinédzsertől még elvárható, meg is nyílnak neki.

Büszke rájuk. Hogy megértik a körülöttük lévő történéseket, s hogy megértik őt is.

 

Hihetetlen, ahogy nyílik a történet. A bizonytalanul csepegtetett részletek után - kis szünetet követően - eltűnnek a határok és szabadon áramlanak az emlékek.

Egy édesanyáé, akit az utolsó pillanatig otthon ápolt. Anya-gyermek kapcsolat felcserélődéséról, viszontgondoskodásról, ragaszkodásról és elengedésről.

Anyja mindig azt szerette volna, ha a lányának akad egy jóravaló udvarlója, aki majd elveszi és jó férje is lesz. Felért ez egy utolsó kívánsággal. Verocs megkérte hát akkori udvarlóját a lehetetlenre: ő pedig megjelent egy nap az anya ágyánál, kezében virágcsokorral és megkérte a lány kezét. Hogy mit jelentett igazán számára, azt ember meg nem mondhatja, de befelé fordult a fal felé, sírt és annyit mondott:

- Most már nem leszel egyedül...

 

Ő pedig egyedül van. Mert a lánykérés inkább volt gesztus, mint valódi szándék, és mert az édesanyja már nincs mellette. Pedig annyi mindent szeretne megkérdezni, mikor elakad az élet útvesztőjében.

Ezért vannak most a lányai, mondom neki és ő is helyesel.

 

Eredendően bűnös, ám születésétől fogva a jóra törekvő lény az ember. Hogy képesek legyünk megérteni és átérezni az ilyen történeteket, nem kell többet tennünk, mint elfogadni, mennyire hasonlítunk és legbelül tudni, nincs ember, aki rossz szeretne lenni, rosszul dönteni, rosszat cselekedni. De sokszor csal a mérleg, kínál az élet hamis utat, nagy reményekkel. Hogy hol vannak az életben azok a pontok, amikor valami tényleg történik, azt nagyon nehezen lehet akkor megállapítani... most meg...

 

Hogy jó lenne-e, ha ismét kislány lenne? Hogy jobb volna egy másik felnőtt élet - a lányai nélkül? Hogy lesz-e még, hogy kiszalad a parkba, mikor elered, hogy táncoljon és énekeljen? Én nem tudom. De az az érzésem, ő sem tudja. Ezt pedig nem kívánom senkinek. 

Remélem, miközben ezeket a sorokat írom, épp a gyerekeivel viccelődik, discoslágereket hallgat és énekel a tükörben bolondozva, vagy épp kilép otthonról, hogy beszívja az ősz illatát.

 

Vagy beszélget. És valaki épp hallgatja őt. Vagy ő hallgat másokat - talán épp egy kávé mellett.