top of page

Ismeretségünk hosszú időre nyúlik vissza. Körülbelül ugyanannyi ideje ismerem, mint amennyi ideig nem ismertem, ami annyit tesz: a fél életem úgy éltem már le, hogy tudtam, ki ő.

 

Ebből könnyen kiszámítható, hogy ez egy középiskolai ismeretség. Azóta Tutyinak hív és én is Tutyinak hívom. A Tutyi a Tutyimadár becézett alakja. A hülyeségeink nagyját a Kretén Magazinból merítettük.

 

Mikor megismerkedtünk talán 14 volt, én 17. Egyszerre kezdtük meg a kollégiumi életet Nagyatádon. 

 

Kávészünet Tutyival

2013. november 9.

Emlékszik még, hogy kapott tÅ‘lem egy saját képregényt és meg is próbálta elÅ‘keresni a találkozóra, de nem járt sikerrel. Hogy pontosan milyen cselekménnyel is bírt az a képregény, arra már egyikünk sem emlékszik, de arra igen, hogy központi témája: a sugárzó hÅ‘re lágyuló repülÅ‘gépmodell hajtogató szerkezet.

 

A régi szép idők emlékére egy rajzzal érkezek én is a kávészünetre. Amiben biztos vagyok az, hogy a poénos sorok nem maradnak el. Még mielőtt leülnénk, hajít is egy párat a tréfa katapulttal. A végére én is megosztom a kezében szorongatott rajz megoldását. (Persze, ez már egy tizenhétéves poén, így lehet, sokan ránézésre is tudják, miről van szó).

 

Mondhatjuk, hogy a Bádog a törzshelyük. Mert közel van és mert jó a közösség. Hamarosan rendőrbuli lesz, veti oda valaki. Nem is merek gyorsan beszélni, nehogy megbüntessenek, löki vissza csípőből.

 

Csípőből, olyan csípővel, amire még gyerekkorában azt mondták az orvosok, hogy menthetetlenül ficamos, akár a közízlés. Pedig nem érzett semmi ilyesmit soha. Atletizált, jó eredménnyel. Felmentve tornából soha nem volt. Arra viszont elég volt a kijelentés, hogy derékba törje (épp csípőtájt) karrierjét, az álmait.

 

Azt meséli, katona akart lenni. KiképzÅ‘tiszt. 

Ma már képtelen megmondani, miért is akarta ezt, hiszen ha valamit nem tud és nem is szeretne soha: parancsolgatni másoknak. De akkor katona akart lenni.

 

Gyerekkoromban, mikor gombamód pattantak elő a földből az amerikai kadétfilmek, melyekben szorongásos jófiúkból neveltek a kezdetben könyörtelenül kemény tisztek határozott fellépésű és izmos jófiúkat, valószínüleg az én fejemben is megfordult hasonló gondolat, de mire a sorozásra odaértem, elszálltak ezen irányú vágyaim.

 

Nem lettem végül katona, ahogy ő sem. Én nem is akartam, őt nem engedték.

 

Hát, boltos lett. Mindjárt meg is jegyzi, hogy a legtöbb embernek olyan munkája van, amit nem szeret és soha nem is fog megszeretni. 

Azért választotta általános után a kereskedelmit, mert nem számított a tanulmányi átlag és nem volt felvételi követelmény. Soha nem szeretett tanulni. Azt nem tudta, mi az a kereskedelmi szakközép, mielőtt odament, de gondolta, az jó lesz, hát belefogott.

 

Egy évig volt kollégista. Másodikra már nem engedte az édesanyja. Nem értettem egyet vele, de szerinte rossza hatással voltunk rá.

 

Vendéglátásban és kereskedelemben töltötte az elmúlt éveket. Akikért odavan, azok az idősek. Azok, akik megjelennek hétről-hétre és elmesélik, látogatóba jön a gyerek, az unoka, a dédunoka a hétvégére. Készülődnek, sokszor erejükön felül.

 

A kisajtóig sem tudnak segítség nélkül eljutni, de a boltig is elvonszolják magukat, ha a gyerekekről van szó. A kedvencüket sütik. Üdítőt is visznek.

Tutyi velük beszélget a legszívesebben.

 

Közben a Bádogban is emberek jönnek-mennek. A legtöbbjüket ismeri. Szóba kerül, hogy a járókelők legtöbbjét is.

Régen, az apja volt az, aki miatt nem lehetett úgy végigmenni az utcán, hogy ne köszönjön rájuk minden második ember; mára ő is belekerült olyan szinten Marcali vérkeringésébe, hogy int neki, üdvözli őt is boldog-boldogtalan.

 

Sokukat ténylegesen nem ismeri, legfeljebb arcról rémlenek, vagy reggel segíti bele szatyrukba a rúd szalámit, vagy zsebükbe a féldekást, de azért csak ismerősök.

Ezért szeret itt lakni. Kisváros.

 

Sem nem kicsi, se nem nagy. Sarkított definíció részünkről a "nem nagyváros, de már van Tesco", mégis mindketten úgy érezzük, jól leírja az itteni állapotokat.

 

Talán az eső teszi, talán, hogy korán sötétedik, lehet, hogy a tény, munkából jön kávézni, vagy hogy én a csészézgetés előtt egy órát áztam futballmeccsen, géppel a kezemben, de sikerül kicsit belefeledkezni a környezetbe is. Ránk is ránk telepszik a zsibbadás, ami süt a késődélutáni városból.

Nagyon megmagyarázni nem tudjuk. Talán én érzem meg először, ám mikor szóba hozom, azt mondja, ő is észreveszi: olyan, mint záróra előtt pár perccel, mikor már elpakolt a zenész, innánk még egyet, de nincs pénzünk, odakint szakad, otthon senki nem vár.

 

Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem ebben élünk, de kicsit mintha sikerülne átzuhanni egy másik világba. Egy világba, ahol már oda a fiatalság és minden megbecsülést nélkülöz az időskor.

Harminc felett ajándék minden nap, mondja még az elején viccesen, de hirtelen ez is olyan erővel hat, mintha érdemes volna komolyan fontolóra venni.

 

Különös dolog az emlékezet. Soha nem tudni előre, mi marad meg hosszú távon és mi az, amit hamarosan elfelejtünk. A rajzos feladvány úgy érzem, most már soha nem kopik el. Ismeretségünk első hetében mutatta a képet; az első vicce volt, amit a jelenlétemben elsütött.


Szóval, nem dugóhúzók és nem is spermiumok, amik a rajzról visszamosolyognak ránk. Ennél sokkak viccesebb a megoldás.


A kép megfejtése:


Három mexikói felülnézetből. Mindhárman vizelnek, a középső viccet mesél.
Ennyire egyszerű.

 

bottom of page