Rita elhatározta magát (páran még elhatározhatnák a kedves Olvasók, hogy idénre meglegyen a kávéadagom) és jelentkezett: mert számára most érkezett el az idő.

 

Központi témánk a változás, illetve a változtatás fontossága. Annak miértjei. Az, hogy miért van az: az emberek csak ritkán mernek elémenni a változásnak, s az utolsó pillanatig várnak olyan dolgok elhagyásával is, amikről tudják, az első pillanattól vajmi keveset használnak nekik.

 

Vannak döntések az életben, melyek meghozatalához kellő érettség és tapasztalat szükséges, érdekes azonban, hogy a felismerést nem mindig követi azonnali cselekvés. Ott a tudás és a lehetőség együttese, mégis: a legtöbben szeretnek halasztani. Amit nem muszáj, azt annyira nem is kell - gondolhatják.

 

Rita most itt van. Ideje van. Fel is ismerte ezt magában. Feszíti egy gondolat, amit elmondana, s lesz, ami lesz alapon hozzá is kezd.

Azt javaslom - ezzel is talán oldva az izgalom hatására kialakuló feszültséget -, hogy olyan helyen kávézzunk, ahol otthonosan érzi magát.

Nem kávézó, presszó címét adja meg, de nem is az otthonukét, ami igazi meglepetésként hat. Megfordul a fejemben, hogy esetleg elköltöztek és ez az új ház, csak nekem kerülte el a figyelmem, de nem:

 

Az edzőteremben találkozunk, ahová egy ideje már rendszeresen jár. Azt mondja, hétvégén nincs akkora forgalom, főleg a női szinten, ő pedig itt igazán jól érzi magát, így ide hozza a kávézás kellékeit.

Mire a kávészünetre sor kerül, a bátorságával sincs semmi gond. Felkészült és biztos magában. Tudja, mit vár a beszélgetéstől és azt is, mit szeretne átadni általa.

 

Nem véletlen a helyszín. Meghatározó tényező Rita mostani életszakaszában. Egy ideje jár ide. Eredményeket ért el és ez erővel tölti el. Nagy valószínűséggel, további megerősítést is vár a helyszíntől, egyfajta kapaszkodóként is tervezi használni azt, ha elakadna, de ilyesmiről szó sincs.

 

Egyik központi téma az itt elért eredmények bemutatása. Nem felvágásból, hanem hogy ráirányítsa a figyelmem egy másik témára.

Rita sokat fogyott az elmúlt időszakban. Hogy miért most, s hogy ennek van-e köze a magánéletéhez (annak örömeihez és problémáihoz)? Most érezte elérkezettnek az időt, hogy tegyen ezért.

Mert érezte, hogy erősebben terhelődik a szervezete, mint azt szeretné. Mert szeretett volna felszabadultabban önmaga lenni.

Nincs ebben semmi "jaj, de szönyrű sors jutott ki neki eddig", sem egy "eljutott egy olyan pontra, ahonnan már nem lehetett mást tenni" érzés.

Elérkezettnek látta az időt (már jó ideje), visszajelzéseket is kapott a szervezetétől, hogy erre szükség lehet, és fejben is sikerült megérnie az elhatározásnak, hogy ezt ideje elkezdeni - ennyi történt csupán.

 

És belevágott, és fogyott. Nem azért, mert beteg. Nem azért, mert megromlott a párkapcsolata, vagy mert olyan pszichés válságban van, aminek velejárója az étvágytalanság. Sokan mégis találgattak és találgatnak a mai napig, mi a fogyás "igazi" oka. Ha nem mondta senki, hogy kell, ha nem munkahelyi elvárás, vagy feladat, ha a magánéletében sincsenek gyökeres változások, miért most kezdett bele?

 

Vissza is érünk oda, ahonnan a bejegyzés indult: az emberek nagy része nem nagyon tesz semmit újat megelőző jelleggel. Kényelemből.

Ismerkedik, ha kell, megpróbál összefüggéseket megérteni, ha kell, újat tanulni, ha kell. Szabadidejét is csak olyan dolgokra áldozza, amire kell, vagy amire éppen sikk rááldozni. A lehet idegen kifejezés a szótárban. A lehetett volna viszont folyamatos vendég.

 

Nem olyan dolog ez, amiért szégyenkeznie kellene. Megvan a hite, hogy amit nem művelnek elegen azzal nem érdemes foglalkozni, hiszen kipróbált dologról lehet szó, bármibe is szeretne belevágni; és ha nem űzik elegen az adott foglalatosságot, az biztosan nem véletlen.

 

Szó esik a gyereknevelésről is persze - magánéletben és oktatási szinten is. Az általunk megszerzett és rendszerezett tudás továbbadásáról. Hogy mennyire kell óvatosan bánni a "majd megtudod" jellegű elszólásokkal. Hogy hogyan lehet irányítás helyett mederben tartani, szabályozás helyett együttgondolkodásra bírni a körülöttünk élőket.

Reméli, hogy jól csinálta. Remélem, hogy jól csinálom. A visszajelzéseink pozitívak és a figyelmezetető jelek is talán azért maradtak el, mert minden rendben, nem azért, mert kényelmesebb volt számunkra nem érszrevenni őket.

 

Őszintén mesél és érdeklődve hallgat. Az első, aki megjegyzi: amellett, hogy nagy bátorságot igényel bejelentkezni egy kávészünetre és személyes dolgokat megosztani velem, részemről is kellő merészség kellhet, hogy mindenkinek adjak egy darabot a saját titkaimból.

Mert pár részlet rólam is mindig napvilágot lát. Ő is gazdagszik pár - talán sosem hasznosítható, de a bizalmi viszonyunkat megerősítő - "titokkal".

Személy szerint alapnak tartom, hogy magamról is beszélek. Nem azért, mert annyira érdekes, amit elmondok, vagy mert kell; egyszerűen ezt érzem fairnek.

 

Hosszabban beszélgetünk az eltervezettnél. Sokszor úgy tűnik, meglepem pár érvvel, ellenérvvel, általam tapasztalt ténnyel és örül neki, hogy kimondok olyasmit, amit ő eddig csak a felszínen érzett, vagy gondolt. Tetszik, hogy szeretné a beszélgetést, s hogy értelmét is látja.

 

Ilyen a jó társaság.