top of page

Van, hogy az életben vak vezet világtalant, avagy: vakok közt lehet a félszemű is király! Legyen ez a mai in medias res! Péternek nincs sok köze a fenti szóláshoz, legfeljebb annyi, optometristaként éli az életét, s látott már pár ép szemfeneket, íriszt, pupillát, meg a többit, így felismeri a félszeműeket ugyanúgy, akár a vakokat az épek között - fizikálisan.

 

Pedig e tulajdonságra mind gyakrabban lenne szüksége az embernek szellemi szinten is. Hogy képes legyen megkülönböztetni a valódi embereket a csak falon táncoló árnyékuktól, s hogy el tudja választani a megszokottat a beválttól.

 

Kávészünet Péterrel

2013. november 25.

Bár nem indul filozófikusan az este, s maguk a témáink is elég hétköznapiak, ahogy utólag lecsapódik az egész, volt ott bőven énkeresés, világba bambulás, így ezt a vonalat domborítom ki jobban. Amellett, hogy:

 

Csak a kávészünet miatt, időben bezárja a boltot. Kivételes alkalom ez. Második otthona az optika. Hajnalban kezd, késő estig dolgozik. Inkább hivatás ez számára, mint szakma. A nyolctól ötig is inkább csak jelképes keret az életében, a műhelymunka mindig csak ezután következik. Az egyik legrégebb óta ismerősöm a városban.

 

Azt javasolja, a kávészünetet kössük össze egy vacsorával is. Hideg van, valami hószerű is esik. Téli sötétség uralja a várost már koraeste. Azt mondja, a jármű kint várakozik. Menjünk azzal.

 

Régi (nem minden áron űzött, de a lehetőség hallatára nyomban felmerülő) vágyam, hogy kipróbáljam, milyen a járgányban utazni. Kis olasz masina. Márkáját tekintve egy Ape. Ape, mint emberszabású, kérdezem a szó angol megfelelőjére hivatkozva. Ape, mint méh, mondja, jelezve, hogy olasz a kicsike.

 

A jármű szűk (egy kisebb én vagyok Bud Spencer érzés is a hatalmába kerít, ami azért nálam ritka), hosszabb úton nem is bírnám ennyire összegörnyedve. De van csajozós funkciója is: hogy elinduljon, egy gombot kell lenyomni, az anyósülés alatt, épp az utas két lába között.

- Bocsánat, hogy a lábad közé nyúlok, de ez kell, hogy legyen hangulat - hallom szinte, amint az olasz Luigik kerülgetik a kacér bellákat, akiket a piacról hazafelé vesznek fel a mező szélen.

Aranyló kalászok, lusta bárányfelhők, szeplős vállak, édes borok - megannyi képzet, mit a kis teherjármű ébreszt bennem.

A valóság viszont hideg és sötét. Ellentétben a hangulattal, ami a szabadidő gondolata okán vidám.

 

Kávézunk. Vacsorázunk. Közben beszélgetünk. Leginkább az életről - hétköznapi problémáink tükrében. Mindkettőnk életében vannak területek, hol vaknak számítunk és jó volna, ha találnánk legalább egy látót, hogy megmondja, hogyan tovább. De minél tovább kutatunk utána, annál bizonyosabbak vagyunk abban, hogy a félszemű is elég ritka a környezetünkben, nemhogy a látó ember.

 

Van, amit lehetetlen megváltoztatni és nem mindenki alkalmas minden életre - vonjuk le a tanulságot. Igenis, ki lehet futni az időből, el lehet szalasztani a soha vissza nem térőt. Létezik olyan, hogy végzetes hiba és megoldhatatlan probléma.

Okozhatna ez ránktelepedő nyugtalanságot is, ha nem lenne finom a babgulyás és a gombaleves, ha nem lenne olyan édes a palacsinta. Neki is keseredhetnénk, ha nem volna jó a társaság és nem volnának érdekesek a másik által elmondott történetek.

Péterrel sokban különbözünk. Ami közös bennünk, talán az, hogy érdekel minket a mások hogyanja, s mindketten nehez szakítunk szokásainkkal akár egy más által mutatott jó példa hatására.

Szó esik szellemi örökségről, génekről, környezeti hatásokról. Központi téma az emberi elégedetlenség is, melynek sokszor oka sincs, ha csak nem lehet ok az: sosem lehet minden mindenkié.

 

Ott lebeg a gyorsan, olcsón, jó minőségben elérhetetlen hármasának szelleme, ami olyan szinten szövi át hétköznapjainkat, hogy kimondanunk sem kell ahhoz, hogy tudjuk, mindketten éppen erre gondolunk.

Egyszerűbb lenne az élet, ha az emberek képesek lennének nem csak visszamondani, de el is fogadni, hogy a három feltétel egyszerre sosem teljesül. Nem azért, mert a szakember ezt nem akarja, vagy mert nem igyekszik eléggé: megvalósulásának egyszerű fizikai korlátai vannak.

 

A tömegtermelés erősödése és az egyéni igények háttérbeszorítása okán is szóba kerül a tétel. Mindenki tudja, hogy nem megy a három egyszerre, mégis: mindenki úgy viselkedik, mintha a dilemma nem létezne és elvárja a lehetetlent. 

A vezető elvárja, hogy a dolgozó megoldja. A dolgozó megoldja, hogy úgy tűnjön, mintha kezelte volna a problémát. A kereskedő eljátssza, hogy a képlet hiányzó eleme is rendelkezésére áll a termékében. A vásárló újra és újra meggyőzi magát, hogy amit innen-onnan beszerez (olcsón), az egyszerre jó és azonnali is. Mindenki tudja, de mindenki úgy tesz, mintha nem tudná.

És miért? Hogy alkalomadtán jól megmondhassa (csak óvatosan) nyerő pozícióból, hogy amit a másik csinál, az rossz, pedig biztosította róla, hogy amit nyújt, az jó lesz.

 

Észrevétlen keveredünk a online stratégia és marketing területére is, amiről ma már mindenki azt hirdeti, hogy kell és nélküle megáll a világ, mégis, azt mondja, semmiféle szuper reklám nem lenne képes több munkád adni se neki, se nekem:

Csak műhelymunkával kitölti a napi nyolc óráját így is. Ha többen jönnének, nem tudná vállalni őket. Így is a munkájával kel, azzal fekszik. Ha az ember köztudatba kerül, hamar ráébred, hogy ott lenni állapot, nem kiváltság. Direktben állapotra rásegíteni pedig nem nagyon lehet.

 

 

Ülünk hát saját, kétlábú székeinken, ki-kinyúlva a tőlünk alig karnyújtásnyira földön fekvő harmadik lábért, de nem ragadjuk meg soha, mert félünk, a másik két láb is kicsúszik alólunk a nagy próbálkozásban.

Mégis, jó este ez. Rég érett a beszélgetés. Hosszan, ráérősen. Ahogy jól fog esni ma este az is, hogy páros napokon nincs kávészünet. Nem az otthon falain túl keresem a napi kalandot. A családommal leszek és lehet, vasútazás közen megkérem valamelyiküket, üljenek közelebb és nyújtsák már oda azt a harmadik lábat.

bottom of page