Ő mondja, nem én találom ki. Ha szép, dallamos nevem lenne hirtelen, én is biztosan másképp használnám... tehát, mondhatjuk, a név tényleg meghatároz és egyben kötelez.

 

Első körben tanár szeretett volna lenni, majd pszichológus. Hogy miért nem lett végül az, annak okai közt szerepel természetesen a pszichológus szakhoz szükséges főtárgyak milyensége. Anno én is azért fordultam el a paleontológiától, mert a humán tárgyak elkezdtek inkább érdekelni, mint a biológia, vagy a kémia, így könnyen megértem őt is. 

 

Az irodalom és a történelem jól ment, így kitalálta, ügyvédnek állna. Mindig érdekelte a tárgyalótermek, a krimik, a logikai feladványok és fejtörők világa. Testhez álló feladatnak érezte hát az ügyvédi pályát, el is indult jogot tanulni.

Ma is tanul, továbbképzésekre jár, és ha mindent elvégzett már, praktizálhat is, de mára jobban vonza a bírói pálya.

 

Leginkább munkáról beszélgetünk, igazságszolgáltatásról és jogszolgáltatásról, a két fogalom közti különbségekről. Szakmai elkötelezettségről, elérhető eredményekről, sikerélményről.

 

Amit a jogban szeret, az, hogy megoldhat dolgokat. Azzal az előzetesen megszerzett tudással, amit nagy munkával és időráfordításal tanult meg. Azt hiszem, ez a hasznosság érzése, ami tényleg meghatározó dolog. Az ember nagy általánosságban akkor elégedett, ha hasznos tagja a társadalomnak; ha valamiben jól teljesíthet és ezt környezete is elismeri.

A vonnegut-i "egy vágyam van, hogy valaki használjon" mellett kiemelkedő szerepet kap életében a minőség is. Fontos számára, hogy amivel foglalkozik, azt jó csinálja. Ezért is szeretne még többet tudni, még több kihívásra megfelelni.

 

Így válhat fogalmazóból titkárrá, onnan bíróvál, ami már a szakma csúcsa. Megérti a törvénykezés működését, a jogállamiság fontosságát, így szívvel-lélekkel igyekszik helyt állni.

 

Arról is mesél, hány lépcsőben zajlik egy-egy ügy feltárása, tárgyalása, lezárása. Hogy felelősség van az ember vállán, ha a legpróbb részletben is állást foglal, vagy ítéletet hirdet, s hogy mentálisan sem alkalmas mindenki a feladatra. 

 

Első hallásra különösnek hangozhat, hogy azt könyveli el valaki sikerként, hogy jól összehozottt egy válást, de tudjuk: válni jól és rosszul is lehet. Sorsok, arcok, élettörténetek itt is vannak, s éetek is törhetnek ketté egy-egy hibás döntés következtében.

 

Pillanatnyilag a munkajog területén tevékenykedik, ami nem kifejezetten a sztár vonal a jog világában. Kicsit nehezen is kezdett bele, de az idők során egyre inkább beleásva magát a paragrafusok világába, nem csak jobban érteni, de jobban megszeretni is elkezdte az adott területet.

Azt mondja, ebben a műfajban sok a dráma. Gyakran elevenednek meg személyes sorsok, amiktől a távolságtartás kötelező. Állást sem foglalhat megfelelő tények ismerete nélkül. A véleményalkotás is tilos.

 

Az emberek rosszul panaszkodnak - ebben egyetértünk. Munkám során nekem is kijut az élettörténetekből: rossz szomszédok, gonosz családtagok, meg nem értő állami szervek. Tudom, hogy harag dúl bennük, mivel erősen érintettek saját ügyükben, minél erősebb büntetést szeretnének ellenségükre, s ezért képesek túlzásokba esni.

Elég volna a problámát megfogalmazni pár mondatban, felesleges elindulni az ősrobbanástól, belevonva a szomszéd unokatestvérének vélt, vagy valós nőügyeit és amerikában bűnszervezethez való csatlakozott ex-sógorának pénzmosási balhéit.

 

Mindent elhisz és bármit elhiszek én is, ténynek viszont csak kézelfogható bizonyítékon alapuló dolgokat fogadhat el, erről pedig annyira magabiztosan beszél, hogy ellentmondani, ha akarnék se lenne erőm.. 

 

Kicsit le is ragadunk a szófukar szóvivő, hallgatag rendőr, csendes jogász vonalon. Sok szemrehányás éri a fent említett valamennyi csoportot a társadalom részéről, bár a legtöbben tudják, hogy mi az eljárás egy-egy ügy esetében, s ha nagyon akarják, meg is érthetik a hallgatás miértjeit.

 

Mégis, a túlzott szabályozás szükséges lehet ahhoz, hogy ha úgy adódik, bennünket se ítéljenek el hiphopp ártatlanul. Jó példája az ön- illetve a kontroll nélküli törvénykezésnek a héten világot bejáró videó, melyben egy sisakkamerás fiatalt rántanak le a motorjáról fegyveres elkövetők és veszik el járművét. Hirtelen, szinte a semmiből, ott terem egy rendőr és kérdés nélkül lelövi a motort eltulajdonító fegyverest.

 

Az ügy itthon is beszédtéma. A közvélemény egy emberként tapsol a rendőrnek. Pedig, mi van, ha csak filmet forgattak a srácok? Vagy ha csak félreértett valamit a magát szolgálatba helyező közeg?

Talán az adott esetben - utólag minden körülmény kivizsgálva - azt mondhatjuk, jogosan lőtt, de gyakorlatot nem szeretnék abból, hogy emberek lövöldözzenek rám, mert hirtelen úgy érezték, veszélyes vagyok.

 

Szakmája után a saját szakmám (szakmáim) is terítékre kerül (kerülnek). Múlnak az évek és igen, elérkezett az olyan beszélgetések ideje is, ahol a beszélgetőpartner már nem tudja, hogy kilenc évet töltöttem el a postán, s hogy a városban a legtöbben talán még mindig innen ismernek. Vagy csak gondolom, hogy innen. A meglepődés a rögtönzött önéletrajz után mást sugall.

 

Már nem a postás fiú vagyok, aki fényképeket készít. Fura érzés. Nem eredmény ez, s nem is elzüllött létem egy újabb állomása. Inkább, mint érdekesség kering a levegőben - ez is van.

 

Kicsit szóba kerül a fotó is. Ilyen is, olyan is. Leginkább a sajtófotó és az illusztráció. Sokat ilyesmin sem gondolkodtam, míg neki nem álltam ennek a blognak, de ebből akár előadásokat is lehetne tartani. Úgy tűnik pár beszélgetés után, ez a téma mindenkit érdekel. Itt viszont ezt nem írom túl. Hagyok a majdani duplafotós kávészünetekre, ahová jobban illik a sok praktika.