Megértem őt, bár hasonló helyzetben személy szerint nem voltam. Ám azt megtapasztaltam, hogy is telnek az újszülöttes hétköznapok. Bár igyekeztem kivenni a részem gyereknevelésből kezdetektől fogva és rendszeresen elzavarni itthonról a párom - kikapcsolódni -, időnként ugyanezt éreztem nála is, mint amiről most Kriszti beszél. 

 

Nem mondta soha, de ahogy én éreztem, beleragadt kicsit a babavilágba. És ez zavarta is egy kicsit.

Gügyögés helyett volt, hogy ő is inkább beszélgetett volna napközben. Bonyolultabb dolgokról, mint az etetés, vagy az altatás. Kivasalta volna a haját, vagy a ruháit. Megnézett volna olykor egyszuszra egy 90 percnél hosszabb filmet, vagy szívesen elolvasott volna egy akár hatkötetes regényt. Hiányzott neki a változatosabb társaság, a munkahelyi milliő. 

Vagy csak szerette volna utolérni magát dolgokban, amik régen annyira természtesnek tűntek, addigra azonban azekre már nem maradt ideje.

 

Egyetértek vele abban, hogy a gyerelnevelés sokszor igenis megterhelő. El is kél benne a segítség. Aki ezt tagadja, az valamit vagy nagyon jól csinál, vagy nagyon nem veszi észre, mi is zajlik körülötte. A legnagyobb kérés talán, hogy mikor, minek van ideje benne.

Kriszti is ezt mondja. Persze, esetében a kettő mindjárt duplajó.

 

Hogy mennyiben más a gyereknevelés, ha az embernek ikrei vannak? Annyiban, hogy nincs megállás. Míg egy gyerek van, az van, hogy elalszik és ilyenkor a szülőknek is van esélyük kis pihenésre, vagy az elmaradt dolgok elvégzésére. De ha ketten vannak, mindketten ennyire kicsik és nem alakult ki még egy közös ritmus, valamelyikkel állandóan foglalkozni kell. Ugyanez fennáll (nem iker) testvérek esetében is, de akkor legalább a második ad egy kis felkészülési időt.

 

Talán kicsit úgy érzi, bele is ragadt a gyereknevelésbe. Nem örökre persze, hamarosan visszamegy dolgozni. Csak erre az időre. Erre az időre viszont talán kicsit jobban, mint szerette volna, vagy amennyire számított rá.

 

Várja már a visszatérést. Hiányoznak neki a más jellegű feladatok egy sokak által japánnak hitt, német cégnél, melynél magyar anyanyelvűként a társalgási nyelv az angol. Szervezne, bonyolítana, ügyintézne, visszarázódna az idegen nyelvekbe.

 

Persze, akkor is ott lesznek a gyerekek, amint végez a munkával. Talán előbb is, hiszen a gyerekek gyakran betegek. De nem úgy. Nem annyira koncentráltan. 

Ugyanaz soha nem lesz, azt már tudja, de emiatt nem is bánkódik.

Olyan új helyzet elé állítja az embert az új jövevény, amire felkészülni soha nem lehet.

 

Ha nekem annak idején azt mondják, akkor vállaljak gyereket, ha már elég felkészültnek érzem magam arra, hogy évtizedekig együtt éljek vele és tudom, mikor és mit kell tennem ahhoz, hogy a lehető legnagyobb biztonságban nőjön fel, egészséges ember váljon belőle, egészséges önértékeléssel és sok-sok szeretettel, sosem leszek szülő.

Erre nagyon felkészülni nem lehet, ahogy a saját életünkre sem. De megpróbálni mindenképp érdemes.

 

Hogy sok változással jár az biztos, és az még biztosabb, hogy egyáltalán nem azokon a területeken, ahol azt az ember a leginkább várná.

 

Azt viszont örömmel hallja, hogy - bár a régi kerékvágásba soha nem tér vissza az élete (ezt nagyon nem is igényli) a gyerekek idővel egyre jobban beépülnek a hétköznapjainkba és egyre inkább természetes lesz a jelenlétük - nem csak alap dolgokban, de intellektuálisabb szinten is.

 

Krisztinek bár van munkája, ami leköti és amit szeret és a gyerekek is ellátják bőven tennivalókkal, nagy álma, hogy (egy kicsit) képzőművészkedjen.

Régebben jellemző volt rá, hogy saját készítésű ajándékokkal lepte meg ismerőseit. Ez hiányzik neki: létrehozni dolgokat. Azt nem látja, hol fog ez a jövőben beleférni az életébe.

 

Festhet hamarosan a gyerekeknek, vagy a gyerekekkel, mondom neki. A festék, színesceruza és zsírkréta szavak azonban egyenlőre inkább megijesztik, mint örömmel töltik el, pedig nem minden gyerek firkálja össze a lakást, ha megkaparintja az arra alkalmas eszközt.

Példának okáért nálunk is csak papírra mennek a színek. Értenek a szóból a gyerekek. Csak nem szabad túl korán odaadni azt a ceruzát.

 

Van egy kecskéjük. Gondolom, nem tartja annyira érdekes témának, de nekem bejön így róla is több szó esik. 

Az patás allergiás tünetekkel kezelt családtag végett került a kertbe. Az olvasták, aki vadvirágok polleneire allergiás, kezelhető a kecske tejével - ha a kecske fogyasztja az adott növényeket.

Kipróbálták. Gondolták, sokat nem veszíthetnek, legfeljebb eladják, ha nem jön be. És működött. Megtanultak kecskét tartani, fejni. Arról mesél, ennek is van technikája, mint minden másnak az életben és csak akkor érdemes foglalkozni ezzel, ha elég jól megy ahhoz, hogy ne legyen tőle az embernek kudarcélménye.

 

Egy ideje csak friss kecsketejet isznak. Mikor már a gyerekek nem szoptak, megkóstoltatták velük is. Ők is szeretik, bajuk sincs tőle.

Kriszti maga süti otthon a kenyeret is. A gyerekek születésével próbáltak egészségesebb körülményeket teremteni maguk körül. Letenni a cigarettát, elhagyni a burgonyszirmot. Valahogy aztán hozzá is szoktak, hogy csak otthon esznek. Olyat, amiről tudják, miből van.

 

A kávét szereti. Beszélgetésben is nagyon jó. Sajnálom is, hogy sűrű nap áll előttem és - talán - idő előtt el kell búcsúznunk. Jó volt felidézni kicsit a saját lányom első éveit. Összegezni, összehasonlítani és rájönni: a világon minden a legnagyobb rendben van. Ha nem is látjuk előre, mi lesz, a gyerekeink tudják a dolgukat, nekünk pedig elég asszisztálni, nem kell kettő helyett élnünk.