Bár a témánk ezerféle, központi témája ugyanaz, mint Kittivel mindig: az elidegenedés.

 

Az elidegenedés és annak mellékhatásai. Szó esik a délután folyamán szenvedélybetegségekről, kihűlő emberi kapcsolatokról, monotonitásról, elvesző motivációról, elvárásokról, munkamorálról, iskolarendszerről - végső soron: életről, halálról. Hogy szüksége van-e a világnak megváltásra és az emberek ténylegesen igénylik-e, hogy valaki foglalkozzon velük.

 

Végső választ a legtöbb kérdésre ennek a kávészünetnek a végére sem kapunk, de legalább sikerül jól átbeszélgetnünk a fél napot. Kicsit mindketten úgy érezzük, gazdagodunk némi lexikális- és kis gyakorlati ismerettel is és ez jó - hiszen pont ez a cél.

 

Kitti mentőtisztire jár. Az egész családja  - ki így, ki úgy - a mentés területén tevékenykedik, így számára is természetes, hogy segíteni kell. A munka és a Mindenszentek kapcsán természetesen szóba kerül a halál. Szóba kerülnek a holtak mellett azok is, akik élnek, de kicsit már-már odaát érzik magukat.

 

Beszélgetünk szenvedélybetegekről egy nemrég látott videó kapcsán. Az Index szipusokkal forgatott 2009-ben, amit most mutattak be online. Erős munka, igazi sorsokkal. Beszélünk belesodródásról, sorsról, szabad akaratról, arról, hogy a szakértők szerint szenvedélybetegségből kijönni egyedül lehetetlen.

Megidézzük nemrég elhunyt Őz Zsoltot is, a Vidámpark frontemberét: őszinteségét, szókimondását, az őt lassan elemésztő alkoholproblémáit. A problémáit, amik híján nagy valószínűséggel még sokat élhetett volna, s amik nélkül lehet, sosem adta volna mindazt a világnak, amit így (akarva, vagy akaratlanul) adni tudott. Akiknél jobban elidőzünk azok, akik tudják magukról, hogy bajban vannak. Nem csak mondják, elismerik, tudják is, mégsem képesek kilábalni belőle.

 

Személyes tapasztalatok is szóba kerülnek. Ki, mit, mikor, hogyan. Van, ahol látszik, hol siklik ki egy élet, van, ahol tényleg a sors tűnik a legnagyobb hibásnak.

Amiben egyetértünk, hogy - ha a szenvedélybetegségük véletlenül és megállíthatatlanul is rántja be ezeket az embereket - annyiban talán lehetnek hibásak, hogy elhanyagolják a környezetüket. 

 

És ott is vagyunk ismét az elhidegülés, elidegenedés témájánál. Próbálja Kitti is egybentartani az őt körülvevő kis közösséget, fölészervezni a hétvégenti italozásoknak, témát adni a szájukba, gondolatokat ültetni el a fejekben.

Senki nem mondta neki, hogy ez az ő dolga lenne, de megpróbálja, mert úgy érzi, ezt kell tenni.

Kicsit én is azt érzem - bár senki nem mondta - hogy le kell ülnöm egy kávé mellé, beszélgetni az emberekkel, így megértem, miről beszél.

 

A legrosszabb az - mondja -, hogy az emberek ma már csak azzal foglalkoznak, amire utasítják őket, vagy ami az életbenmaradáshoz feltétlen szükséges.

Sodródnak. Nincsenek - kivitelezhető - álmaik. Sokan vannak, sokfélék. De próbálnak egyformák lenni. Egyformán, kivételesen okosnak lenni nem lehet. Marad így a sorbaállás.

 

Azt mondja, az ismerősök sem tudnak már igazán semmit egymásról. A szükségesen túl nem nagyon beszélgetnek, legfeljebb fecsegnek a felszínről. És ez nincs jól. Nincs jól, és a legtöbben rá is jönnek erre, de a legtöbben csak életük végén, mikor már megváltoztatni nem nagyon lehet semmit.

 

Beszélgetünk arról, mikor az ember rájön, hogy meg fog halni, mennyire másként tekint az őt körülvevő dolgokra. Bármit lát, hall, bármire gondol, azt mind körüllengi az emlékezés és az elmúlás hangulata.

Végiggondolja, mi az, amit még meg kell tennie, kinek, mit kell még elmondania. Ha könyvet olvas, élvezettel olvassa ki annak minden szavát. Nem ugrik át fejezeteket. Ujjaival dörzsölgeti a papír sarkát, rendszeresebben szívja be a papír illatát. A legtöbb dologról az jut eszébe, nemsokára vége szakad. 

 

Az ezzel való megbékélés legszebb irodalmi példája számomra Murakami Haruki Világvége és a keményre főtt csodaország zárójelenete (könyvajánló). A főhős tudata lassan elhagyja a testét, ő pedig kiül az óceán partjára a kocsijában, hallgatja a sirályokat, Bob Dylan szól a magnójából, ő pedig egyszer csak nem lesz. 

 

Azt tervezi, rendszeresen meghívja barátait egy-egy rendes beszélgetésre. Minden alkalomra komolyabb témákkal is készülnek majd. (Készülünk majd, így kellene írnom, hiszen meghívott vagyok én is). Könyvekkel, filmekkel, zenékkel is lehet érkezni, ha valaki szeretne kapaszkodókat. Mindig más hozza az alaptémát, amiről - miután a téma hozója bemutatta azt és elmondja, miért azt választotta - mind elmondhatják a véleményüket.

 

Arról is beszél, mint előadó, hogy az emberek nem járnak rendezvényekre. Ingyenesekre sem. Nem a kultúrára nincs igényük. Sokaknak arra sincs igényük, hogy igényeik legyenek.

Közbe szól persze mindig az idő- és pénzszűke, ám a tévénézést akkor sem tekinti alternatívának.

 

A tévé magáhol láncol. A lényege, hogy eladjon. A legfontosabb, hogy reklámidőben se szakadj el előle! 

A tévé sosem mondja, hogy menj ki a szabadba, hogy olvass el egy könyvet, vagy menj át beszélgetni a barátaiddal egy pár órára. A tévé csak azt mondja, hogy ne kelj fel előle.

 

Lehetőségeihez mérten ezen változtatna.

 

Valamikor régen, egy ismerősöm azt mondta: az emberekkel az a baj, hogy meg akarják váltani a világot. Pedig a világnak nincs szüksége megváltásra. Az embereknek van szükségük arra, hogy megváltsák őket!

Hogy igaza volt-e, vagy sem, hogy komoylan gondolta mindezt, vagy a filozófia szak ültetett el ilyen gondolatokat a fejében, nem tudom, de...

 

Szerencsésnek érezhetem magam, hogy kint ülünk a szőlőhegyben. Hogy látom a nap utolsó sugarait, hallom a lehullott levelek zizegését, ahogy a szél megkergeti őket a pince teraszán. 

Szerencsésnek, hogy élő, lélegző ember ül velem szemben, aki figyel arra, amit mondok és neki is van mondanivalója számomra.

Nem beszámol. Beszélget. Mire végzünk, lemegy a nap. Már fázok egy szál pulóverben, mégsem sürgős elindulni. De vége a kávészünetnek, akkor is, ha az ember kicsit úgy érzi a szünet maga az élet.

 

Főzzétek le magatoknak reggel a kévét, de ne a konyhában igyátok meg! És semmiképp ne egyedül. Az ilyen napoknak és kávézásoknak igazi varázsuk van!