De képes-e mindezt kellően értékelni egy 2-4 éves gyerek? Bírhatja-e fizikailag és mentálisan két csöppség a folyamatosan megújuló társadalmi- és nyelvi környezetet? Mehet-e bármi bárminek a rovására, s mérhető-e ez akármilyen módon, vagy csak mindent elemezni vágyó tudatunk hajszol az ilyen és ehhez hasonló kérdésekbe? 

 

Segíti-e, vagy inkább árt személyiségük helyes irányba fejlődésének, boldogságuknak ez a fajta "luxus", a multikultúra, a többnyelvűség? Érdemes-e ezekkel a kérdésekkel foglalkozni egyáltalán, kell-e, hogy elgondolkoztasson ez bárkit, vagy a dolgok úgyis egyensúlyba kerülnek az idők során?

 

Katát foglalkoztathatja a kérdés, hiszen leginkább erről mesél. Inga-létről, az "idegennek lenni" állapotról, itthonról, otthonról, halványuló gyökerekről és ciklikusan szertefoszló valóságokról. A kikerülés előnyeiről, viszontagságairól. Arról, fenntartható-e ez a kétlakiság huzamosabb ideig; hogy alkati kérdés-e a "meddig", vagy van-e egy biztos "itt a vége" pont, ahonnan mindenképp váltani kell?

 

Az "itt a vége" pont létezik. Ezt tudja. A gyerekek iskolakötelesek. Onnantól már tényleg vagy itt, vagy ott.

 

Azt mondja, ő az, aki könnyebben megbarátkozna a külföldi letelepedés gondolatával, míg párjára inkább telepszik rá a már említett "idegenben mindig idegen maradsz", a végső választás meghozatalánál azonban egyetértenek: inkább maradnának mindketten Magyarországon.

Bár munka és pénz is inkább külföldön van, a gyerekek miatt, Kata is inkább itthon telepedhetne le.  Úgy érzi, kint ők is csak "a magyar gyerekek" lennének, akik nem kapnának annyi odafigyelést, mint társaik; ahogy a magyar munkavállalók sincsenek együtt jegyezve az olasz munkásokkal. Nagy kérdés viszont, ha az itthont választják, mihez kezdenek, hiszen - bár a gyerekek magyarul tanulhatnak, magyar iskolában - őket itthon annyira sem jegyzik, mint odakint.

 

Idehaza, leendő alkalmazottként nem sokat ér a megszerzett gyakorlat. Ajánlólevelet bármikor hozhatnának, de itthon mindenhol a papír kell. Így igazolt képesítésük nincs arról, amiben van tapasztalatuk, ellenben van papírjuk olyan dolgokról, amiket valamikor régen tanultak, tudtak. Nagy kérdés, a megkopott emlékek, a merőben más területeken való eddigi mozgás alkalmassá teszi-e őket a későbbiekben a tanult területeken való munkavállalásra.

 

Egy biztos, hogy semmi nem biztos. Korok jönnek-mennek, az ember pedig igyekszik ügyesen ellavírozni az élet tengerén. Biztos, hogy fontos a jó szél, ahogy a jó minőségű vitorlavászon is - a hangsúly mégis - egy idő után - azon van: kik vannak még a hajón rajtunk kívül. Az egyedülből immár négyre duzzadt náluk is a létszám. Párhuzamosan kell több ember boldogságára figyelni.

 

Előre tervezni nem lehet, vallja ő is. Kezdetben hagyta, hogy helyette tervezzenek, de mikor látta, hogy nem az álmai felé viszik az áramlatok, próbált maga is bele-beleszólni a sodrásirányba pár evezőcsapással.

 

Szívesen lett volna annak idején vámos. Jelentkezett is egy szakközépbe, ám mire végzett az iskolával - az uniós csatlakozás hozományaként - megszűntek a klasszikus értelemben vett határok. A rendőrtiszti után közgazdasági - csupa talán nem is profiljába vágó - kitérő után, diplomával a zsebében helyezkedett el a vendéglátásban; külföldön.

 

Hogy ki gondolta volna és ki nem, hogy hatalmas pocakkal fejezi be az "utolsó" szezont, hogy majd évekre elmerüljön az anyaság burkában, hogy aztán "új utolsó" szezont kezdjen két gyerekkel a nyakában, ugyancsak odakint... nem tudni. Hogy hol volt emberfelett ügyes, esetleg hol hibázott? Az idő mondhatja meg, ha ugyan van az időnek nyelve...

 

Nincs benne semmi dicsekvés, se panasz. Tényként sorolja a napi teendőket. Most épp tart a négy hónap szabadság, ami kelés, öltöztetés, reggeli, óvoda, főzés, altatás, játék újra és már be is sötétedett. Bár "nincs" semmi dolga, nem tud semmi pluszba kezdeni - pedig érzi kicsit egy olyan tevékenység hiányát, amit igazán szerethetne.

 

Aztán jön majd a szezon, és jön az újabb költözés. Már biztos. Legutóbb is úgy volt, az az "utolsó". 

És a gyerekek hol vannak, míg dolgoztok? - kérdezem. Ha két gyerek teljesen lefoglal egy nemdolgozó anyukát, hogy lehet mellettük dolgozni?

 

Anyósom azt mondta, ha azzal segít, hogy kijön velük, elkísér minket - mondja. De milyen érzelmek, történések bújnak meg egy ilyen egyszerű mondat mögött!

Három hónap az ember nélkül, akivel évtizedeket élt le a kedves mama úgy, hogy egy hétre sem hagyta magára! Egy idegen nyelvű országban... szép vállalás! Főleg, hogy bírja is, mikor arra kerül a sor és el is látja szépen a feladatát.

De hiába, ha helyzet van, az ember cselekszik. Megteszi, amennyit kell. 

 

Így volt még egy utolsó utáni szezon. És lesz még egy leges legutolsó is. És folytatódna akármeddig, ha az iskolakötelesség nem szólna bele a programba.

De a gyerekeknek el kell kezdeniük azt.  S hogy ez megkötés, vagy megnyugvás lesz? Ez sem látszik még előre.

 

Az idő pereg. Most jó, mert minden működik. Néha olyan, mintha akkor is így mennének a napok, ha oda se figyelnénk rájuk. Hol így, hol úgy. Mozgásban maradnak. A mozgás pedig életben tart. 

 

Olaszország örök emlék. De erről jóízűt beszélgetni, bizony, csak itthon lehet.