Mai portréalanyom műtősnő. Olyan jól hangzik, hogy le kell írnom. A műtősnő az a személy, aki a sebész mellett asszisztál a beavatkozások során. Ő adja a törlést, a szikét, meg a csipeszt - ahogy azt a filmekben is látjuk. És ő az, akire nem emlékszik senki!

Míg a háziorvosát, a gyógyszeres nővért, a főorvos urat mindig ismeri (és utólag is megismeri) a beteg, hozzá a páciens általában kábultan érkezik, majd távozik is, csak közben kicsit - remélhetőleg - rendbe is jön.

 

Azt mondja, a műtő olyan, akár egy garázs. Mindenféle szerszám van benne, és aki ott dolgozik, előbb-utóbb mindet meg is tanulja használni. Nem tudja zavarba hozni sem fűrész, sem csavarhúzó.

 

Kati egészségügyi vonalon tanult a kezdetektől. Az általános szakápolói után elvégzett még pár képzést, így érte el azt a szintet, aminél - a saját maga által belőtt lehetőségeit és életpályáját tekintve - már nincs feljebb. 

Hogy hogy tévedt eredetileg erre az ösvényre már nem igazán tudja, de szereti a munkáját és elégedett is az elért eredményeivel. Olyan területen tevékenykedik, ami megy neki. Ez pedig a boldog élet egyik alappillére. Talán a pszichológia iránt való érdeklődése vitte el az egészségügy irányába. 

Azt mondja beszélgetésünk elején, elment volna szívesen pszichológiát tanulni, ha elég jók lettek volna hozzá az eredményei, de mire elfogy a kávé kiderül (nem csak számomra, számára is), hogy nem szívesen dolgozna ezen a területen, csak szeretné érteni, mit miért tesznek az többiek.

 

Alapvetően társasági embernek vallja magát, mégis kevesen veszik körül. Ennek egyik fő oka, hogy olyan szinten talált rá a boldogság anno párja személyében, hogy szépen lassan ki is koptatta maga körül az ismerősöket.

 

Das Reich der Zwei, írja Vonnegut az Éjanyánkban. Egy olyan különleges kapcsolatra használja e jelzőt, ami csak keveseknek -nekik is csak talán egyszer - adatik meg életük során. Tudom, az intertextusnak sokszor sincs akkora szerepe egy blog esetében, amekkorát a blogger tulajdonít annak, de azért leírom így (Das Reich der Zwei), mert így tudom legjobban elmondani mindazt, ami a fejemben jár; mert úgy érzem, aki ismeri a regény cselekményét (vagy látta a belőle készült filmet), az négy szóból is képes átérezni, amiről írok. S mert remélem, lesznek néha olyanok is, akik e sorok olvastán ragadnak a kezükbe hosszú idő után könyvet és épp az Éjanyánkkal kezdik.

 

Szóval, Kati egy olyan kapcsolatban élt, amilyenre mindig vágyott és ami elég boldognak is tűnt számára ahhoz, hogy abban szándékozza leélni az egész életét.

Ott volt minden, ami egy jó egzisztenciához szükséges: gyerek, állás, családi ház, autó - kettejük birodalma. Szakmailag is rendben ment minden.  A tanulás, a továbbképzések elvettek ugyan némi időt a családtól (a munkán túl), de joggal érezhette, hogy rendben mennek a dolgai. Másfél évtizednyi házastársi kapcsolattal a háta mögött tűnhetett szilárdnak a holtomiglan-holtodiglan, akár a kőszikla - kiváltképp, hogy nem voltak az idő alatt túlságosan aggasztó jelek.

 

Aztán egyszer csak véget ért az egész. Varázsütésre - mondaná, ha arra kérnénk, mesélje el, hogy érezte: hogy ért véget a kapcsolatuk. A lassan közéjük furakodó, mindent megváltoztató elidegenedés hatására - mondaná, ha kicsit jobban  belegondolna a történtekbe. Látta, érezte, hogy távolodnak, de bízott a végsőkig.

 

A magánéleti holdacska pedig megkapta azt a lökést, ami végleg kihajította a bolygóméretűvé duzzadt hivatás gravitációs teréből.

Azt hitte, kibírja a kapcsolat a túlórákkal teli napokat, hónapokat, de tévedett. Egyszeriben csak ott állt a holdja nélkül, kicsit éppen háttal valamennyi csillagának.

Azt is hitte, nélküle egy hétig sem húzza a lányával. A párja intézte a hétköznapi teendőket. Határidőkre, pénzügyekre eddig nem volt gondja. Ám tévedett ebben is:

Eltűnt a hold, a kezdetben fenyegetőnek tűnő ár-apályt pedig gyorsan megtanulta maga szabályozni. Elment, ő pedig ott maradt egy mindkettejükre dühös gyerekkel és a vágyott egzisztenciával, a megszerzett képesítéssel, ami már a csúcsa volt mindennek, és ahonnan már úgy érezte, megvan minden, amire vágytak és boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak.

 

Ahogy mesél, bennem is felvetődik a mi lenne ha... Azt tudom, hogy nehéz lenne. Kezdetben elviselhetetlen. Tudom, sokáig csak állnék az ablakban, néznék kifelé és hagynám, hogy átmosson az üresség. Ha fájna annyira, hogy képes legyek felülemelkedni magamon és kívülről tekinteni az események sorozatára, felállnék és elkezdenék lendületbe jönni...

... de tudom, olyan lenne ez, mint egy kényszeredett mosoly. Tenném a dolgom, mert tudom, hogy önmagamnak kell maradnom, de csak tudnám, sokáig nem érezném, hogy ez tényleg használ.

 

Aztán eljönne a másnap, az új esztendő, és még mindig nem lennék a régi. Egy idő után pedig tudnám, hogy már soha nem is leszek. De hagynám, hogy idővel elfoglalják mások a megüresedett pályákat. Újabb holdak (esetleg műholdak is, ideiglenesen). De helyzeti előnyöm van Katival szemben: sokszor elgondolkodok. Lemodellezek lehetőségeket fejben akkor is, ha a bekövetkezésükre alig 1-2 százaléknyi az esély.

 

Szerencsés vagyok talán amiatt, hogy elhiszem, akinek nincs szüksége rám, arra nekem sincs igazán szükségem. Ez képes megadni mindig a kezdő lökést, ha változtatni kell - ezt értem az élet valamennyi területére. S tudom, hogy a szavak csak szavak, de tudom azt is, hogy a szavak sokat segítenek, hogy kimondva őket tettek kövessék őket.

 

Kati is tovább lépett. Majd egy újabb továbblépésre is rákényszerítette a sors. Most - hold híján - a csillagait keresi. Akik talán a fényükkel segítenek neki új holdat is találni. Tanfolyamra jár, ismerkedik. 

Angolt tanul: mert idegen nyelvvel el lehet helyezkedni külföldön, ha ide már nem köt semmi és mert olyan emberekkel is találkozhat ott, akik épp nincsenek altatásban.

 

Abban megegyezünk, hogy egy idegennyelvű alapszókincsnek a világon semmi gyakorlati haszna nincs. Sosem lép hozzánk úgy egy turista, hogy: elnézést, meg tudná mondani, milyen nap van ma? És mi sem teszünk fel olyan kérdéseket külföldi nyaralásaink során, hogy: elnézést, ön szerint a fekete, vagy a fehér székre üljek le? Esetleg válasszam a zöldet?

Az iskola is többet foglalkozhatna az életre neveléssel. Az elméleti dolgok gyakorlatban való alkalmazásával. Hogy tudjuk, mi a teendő, ha elveszítünk valamit, valakit. Mi a teendő, ha surlódásnak vagyunk kitéve embertársaink lévén - nem ideális gázok esetén.

 

Zárásnak ismét felhozom Vonnegut-ot. Ismét őt, mert szóba kerül egy története a kávészünet során, miközben arról beszélgetünk, hogy lendülhet túl lelkiekben az ember az épp állandósultnak tűnő rosszon.

Az ötös számú vágóhídban két különböző világnézetet, érzékelési formát állít szembe egymással az író. Az emberét és az űrből érkező tralfamadoriakét. Hogy miként tekint az ember sajt életére, éli meg mindennapjait egymásra fűzött gyöngyökként sorakozó pillanatok füzéreként; és hogy éli meg a létezést a tralfamadori, aki tudja, minden, ami van, a múltban és a jövőben is mindig ott lesz a mostani jelen egy pillanataként. A Sziklás-hegységes példára gondolok, amit Katinak el is meséltem. Akit érdekel, olvassa el maga! Nagy tanulság ez, és erős vigasz a nehéz napokban!