Egy indiai mondás szerint: a legcsodálatosabb lény a Földön az ember, mert bár tudja, hogy egyszer meg fog halni, mégis minden nap úgy kel fel, mintha örökké élne.

 

Mai riportalanyom munkája kapcsán nap, mint nap farkasszemet néz az elkerülhetetlennel. Nem, nem kaszkadőr, még csak nem is a saját életének végével kell folyamatosan foglalkoznia. Környezetének mégis egyik állandó vendége az elmúlás. Erzsi a Marcali Kórház hospice osztályának vezető ápolója. 

Azt mondja, tévhit az, hogy az emberek elveszítik a motivációikat, mikor megmondják nekik, hogy meg fognak halni. Az emberek az utolsó pillanatig szeretnek élni. Az emberek - ilyen szempontból - tényleg csodálatosak.

 

Várom már a találkozást, mert érdekel a hospice, mint téma.

Az elkerülhetetlen hírnökei, mondják a laikusok; segítő vendégek, mondják, akikhez megérkeznek. Akik ezt a szolgálatot végzik, már nem gyógyíthatnak meg senkit, legfeljebb enyhíthetik az emberek szenvedéseit. 

 

Küldetésük ott kezdődik, ahol az orvostudomány véget ér. Amikor a professzorok már kimondták: a beteg az tudomány mai állása szerint, a mai, rendelkezésre álló eszközökkel gyógyíthatatlan, leálltak a műtéti beavatkozásokkal, gyógyszer- és sugárkezelésekkel, akkor jelennek meg a hospise ápolók. Segíteni felkészülni - nem, nem a halálra - a lehető legminőségibb, emberhez méltó, még visszalévő életre. 

 

Erzsi a kórházi munkakörén túl is végez betegellátást. Erről beszélgetünk inkább. A kórházi munkáról - érthető okokból - engedélyek nélkül nem nagyon nyilatkozhat.

Konkrét tények sem lesznek, hiszen a rábízott történetek, titkok, részletek másra nem tartoznak, inkább magáról a folyamatról, a munkáról beszélgetünk. A beilleszkedés menetéről, a leválás mikéntjéről.

 

Azt mondja, ha új beteggel kerül kapcsolatba, a legfontosabb az első benyomás. Hogy elnyerje a bizalmát, szimpátiáját. Lényeges, hogy látogatásai soha ne legyenek cél nélküliek, mindig legyen értelmük. Mindig vigyenek valami újat a kapcsolatba, vagy erősítsék tovább a már jól működő dolgokkal. Ha jól sikerül az első alkalom, másodjára már vendégként várják otthonukba.

 

Vendéget várni pedig jó érzés. Izgalommal tölti el az embert. Jó hangulattal. Mert apró feladatok várnak ilyenkor a vendéget váróra, melyek cselekvésre késztetik. Lehetnek ezek bármilyen kicsi dolgok: egy fésülködés, egy szellőztetés, új huzat a dunnyhára. Felfrissül valamelyest a ház, fellélegeznek a bútorok, a tükör a falon. Az ellátott komfortosabbá varázsolja környezetét, igazít ruházatán és ezáltal a közérzete is javul.

Egy kávé, egy kis vendégváró sütemény, amivel fogadhatja majd a nővért, mind-mind azt sugallja: az élet megy tovább. Holnap is felkel a nap. Képes örömöt okozni egy harmatban fürdő pókháló látványa is a reggeli kertben.

 

A hangulat ritkán gyászos. Azt mondja, az embereknek halálos betegként is vannak terveik. A cél lehet bármi: egy kort megélni, valahova eljutni, valakivel még utoljára beszélni. De az élni akarás nem fogy el soha. Tudomásul veszik ugyan a diagnózist, de megpróbálnak minél tovább kitartani. Igénylik a törődést, de emellett a legtöbbek büszkék, a végsőkig tartják magukat. Ő pedig rendszeresen érkezik, kötést cserél, gyógyszert adagol, segít az ellátásban, közben megtanítja a családtagoknak is a legfontosabb teendőket; ha kell, beszélget, ha kell, csak bátorít.

 

Az emberek ezerfélék. Mind más és más hangot igényel. Abban viszont megegyeznek, hogy a legtöbbjükkel meg lehet találni a közös hangot és a legtöbb ember motivációit igenis el lehet fogadni, meg lehet érteni, akár át is lehet érezni, ha elég időt töltünk a környezetükben, társaságukban.

 

A halál mellett dolgozni, folyamatosan a közelében lenni szerinte sem egészséges. Bár azt tanítják, kívülállónak kell maradni (sosem viheti bele érzéseit, saját életét a munkájába, sem a munkát az otthonába), ezt szerinte megtenni majdnem lehetetlen. Saját módszert fejlesztett ki ezért a jelentkező átfedések kizárására:

 

Köröket alakít ki magában: azokba behatolva, majd dolga végeztével onnan távozva él. Ahogy meséli, jó, hogy fizikai távolság is van az ellátottak lakhelyei között. Útközben kikapcsol, zenét hallgat. Nem gondolkodik azon, mi volt; ennek azonban feltétele, hogy mindenhonnan úgy jöjjön el, hogy elvégezte, amiért odament.

 

Mobillal jár, de beteghez sosem viszi be azt. Bár munkájának kötelező eleme a folyamatos elérhetőség, azt mondja, a betegnél töltött idő a betegé. Mindenkit visszahív, amint a munkájával végzett. Sehonnan nem hoz el semmit, ami tudomására jut és nem is visz be semmit, ami másokkal volna kapcsolatos.

Több, egyszerre, párhuzamosan élt élet benyomását kelti a módszer, de csak ez teremtheti meg azt az intimitást, azt a fajta bizalmi viszonyt, ami képes az elviselhetőn túl emberivé is tenni a kapcsolatokat úgy, hogy ő sem rokkan bele. Ott van mindenkivel az utolsó pillanatig, amíg csak szükség van rá.

 

Temetésekre azonban soha nem jár. Itt húzta meg magának annak idején a határt. Ezzel jelzi, hogy ő nem családtag.

Temetésre az emberek elbúcsúzni járnak, kisírni magukat. Neki nem az a feladata, hogy megsirassa a távozókat. Annyi a dolga, hogy a maradék idejüket a lehető legméltóságteljesebben, a legemberibb körülmények között tölthessék el.

A halál beállltával az ő küldetése hivatalosan véget ér, de ha a család igényli, a temetés után visszatér még, segíteni feldolgozni az őket ért veszteséget.

 

Hogy legyen valami, ami nem az elmúlásról szól a munkájában, a hospitálás mellett oktat is. Elsősegélyt. Hogy hogyan lehet megmenteni egy életet. Ez hozza egyensúlyba nála a mérleget. Plusz a tréningek, tanfolyamok. Ezek célja mindig a megelőzés. Azt mondja, ha azért kell segítő előadásokra járni, mert baj van, akkor már régen baj van.

 

Olykor megpróbálkozik otthon egy virágos kert kialakításával. Elülteti őket, aztán mikor teljesen kihalnak a növények, hagyja az egészet. Egy idő után aztán ismét elkezd azon gondolkozni, hogy jó volna megpróbálni újra elültetni párat. De ideje igazán nincs ilyesmire.

Ezért nincs jelen a közösségi oldalakon sem. Nincsenek ellenérzései velük szemben - egyszerűen úgy érzi, az alapvető internetes protokollnak sem lenne ideje megfelelni, ha emberek próbálnának kapcsolatba lépni vele.

 

Ami kikapcsolja még, az utazás. Szereti a kalandos kirándulásokat, autóval bejárni a világot, új helyeket megismerni, új dolgokba belekóstolni. Ezért családjával sokat utazik.

Egyik körből ki, a másikba be. Pontosan tudja, hogy egy nap meg fog halni, mégis, minden nap úgy kel fel, mintha örökké élne...