Azt gondolja, olyanokról könnyebb írnom, akiket jól ismerek, és azokról is, akik teljesen idegenként érkeznek egy kicsit beszélgetni. Ő a két állapot közt érzi magát lebegni. Úgy gondolja, nem látom elég komplexen az életét ahhoz, hogy abból könnyen emeljem ki azt, ami fontos, de tudja, hogy csak a kávészünet alatt elhangzottakra sem fogok teljes egészében hagyatkozni, hiszen sok dolog van, amit most nem kell kifejtenie, hiszen ismerem a történetét.

 

Így gondolja tehát, ami érdekes, mert talán az első riportalanyom, akinél már az első percben tudom, miről fogok írni: a nagy visszatérésről, ami most már bizonyosnak látszik.

 

Andrea hoszú ideig élt távol a várostól. Egy nagy törés után tért haza - a részletekbe külön nem megyek bele -, ahol nem igazán találta a helyét. Nem megyek bele, mert nem az az érdekes, ami történt, inkább az, ahogy berántotta az egyedüllét és ahogy kikeveredett abból szép lassacskán.

 

A lényeg, hogy egymaga jött haza a városba. Állást keresett, vett egy kutyát és elkezdte tengetni napjait.

Nem nagyon akart semmit, találkozni se volt nagyon kedve senkivel. Emberek közé nem járt, csak amennyire a munkája megkövetelte. Evett, aludt, dolgozott.

 

Aztán, egyszer csak -a legváratlanabb pillanatban - elkezett kinyílni a világ. Lehetőségeket kínáltak neki és kínáltunk mi is (innen az ismeretség), melyek nem jártak kötelezettségekkel. 

Ha jött, jött, ha nem, nem. Nem hívta senki kétszer, fel se rótta, ha otthon maradt. S egyszer csak ott volt.

 

Olyan volt ez, mint mikor a kóborkutya nyakára nem teszik rá a pórázt, csak résnyire nyitva hagyják előtte az ajtót. Semmi erőszak, csak a pusza lehetőség.

 

Ilyenformán került kapcsolatba az Imre Sándor Szeretetszínházzal, mely - ahogy beszél róla - az egyik legmeghatározóbb dolog volt, ami segített neki újra magára találnia. Nem volt ez igazából akkor nagy történet, de neki sokat jelentett és sokat jelent a mai napig.

 

Kismajom statisztát kerestek a dzsungel könyvébe.

Első lelkesedésében igent mondott, később pedig már nem érezte úgy, hogy visszakozhatna. Nem nagy szerep, ha esetleg nem megy el, a nézők észre sem veszik, hogy nincs ott. Egy volt a sok közül, akinek nem jutott szöveg, csak ugribugri a füsttel felszórt félhomályban. Énekelni sem kellett. Playback volt az egész.

De elment. Ugrált, makogott, majd ahogy végzett, visszavedlett utcai viseletbe és felvette a munkát a recepción.

 

Azt hitte, ezzel vége is. Ott volt, szép volt, jó volt, de eddig tartott.

Színjátszótársai figyelmessége ébresztette fel. Azt vette észre, többen követik, mi történik vele, odafigyelnek rá.

A társulatvezető pedig azt mondta neki: ha jönnél, mindig szívesen látunk. De ha nem tudsz jönni, mert épp más dolgod van, akkor is csak szólj, ha szükséged van valamire. Amiben tudunk segítünk.

 

Másik ilyen közössége a 8700.hu. Ott sem kell aktív tagnak lenni, elég néha bekapcsolódni azokba a programokba, amelyekhez kedvet érez.

Azt mondja, ha muszáj lenne, semmit nem csinálna, de így, hogy van választása, a téli túrán elsőként lépi majd át Boronka határát, mint a csapat büszke tagja,

Azért lesz ott, mert lesz kedve ott lenni; nem azért, hogy megfeleljen a kötelező elvárásoknak.

 

Hát, így van most, hogy minden nap Karácsony. 

 

Érzi, hogy van olyan közösség, ahová tartozhat. Nem görcsösen, a társadalmi konvenciók mentén, nem rossz beidegződésből, vagy az egyedülmaradás félelmének okán! Csak úgy, lazán, csípőből, közel sem kötelező jelleggel.

 

Azt mondja, mikor már nem görcsölt azon, hogy legyen valami, a világ elkezdet magától kinyúlni felé. 

 

Nagy álma, hogy egyszer olyan karácsonya legyen, mint a filmekben: otthon van, a lakás felfűtve, díszítve. Aztán csengetnek és az ajtóban ott állnak családtagok, barátok, mindenki, aki számít.

Tudja, hogy ez csak egy filmes kép, idealizált jelenet. Mit is keresnek 40-50 ember pont az ő lakásában? De nem is ez a lényeg.

 

Közösségben van. Szeret a városban lakni. Várja a Karácsonyt. Vannak hétköznapi gondjai, akadnak még dolgok, amiket rendbe kell tennie maga körül, de tudja, hogy van helye a világban.